Gyakornokunk, Benedek Csanád vendégposztja.

„Bánatomat dalban mondom el, Elrejteni, érzem, nem lehet.” Igen, elvileg ez a feladata bármilyen önkifejezésnek – zenének, dalnak, versnek – hogy elmondjuk benne vágyainkat, félelmeinket, és ezzel egyúttal fel is tudjuk azokat kicsit oldani. Zámbó Jimmy slágerét felhasználva érdemes észrevenni egy tendenciát, hogy egyre több fiatal előadó termékekben, márkákon keresztül fogalmazza meg magvas vagy magvaváló mondanivalóját a világ számára. Nem a mostanában sokat emlegetett szponzorációra, és termékelhelyezésre gondolok (lásd Run-DMC: My Adidas, Bukowski/Levi’s Go forth, vagy a klasszikus The Who - Heinz beans), és nem is a nagybetűs művészek kulturális homokozójára, a reklámokkal, márkákkal (Negativeland: dispepsi), hanem arra, hogy sokan őszintén ezt a formáját választják annak, hogy mondjanak valamit a világról.

Persze már régebb is sok olyan pop-rock zene született meg, amiben megemlítenek kultikus tárgyakat, mint az önkifejezés enigmatikus jelképeit („A jampecok a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát – Hungária), de ritka volt, vagy egyáltalán erőltetettnek hatott volna, ha egy márka vagy egy cégnév lenne a szám témája maga.

Ez ma már nincs így, sőt egész trendet is ki lehet mutatni ezzel kapcsolatban: Nem csupán, viccek, vagy a termék iránti hűségnyilatkozatok, hanem önkifejezési formák, amin keresztül elmondják, hogy „mi fáj”. Ami eddig külcsín volt, most belbeccsé is vált.

Mac Miller : Nikes on my feet

 Heart2Heart :Facebook official

Grems : Airmax

Lehet ezen keseregni, vagy ellenkezőleg, ezt meglovagolni, szembe menni a kultúrnyafogással, mi most ezt a részét hagynánk is, itt csak pár példát említünk. Akinek nem inge… ne vegye magára! Ha már Jimmyvel kezdtünk, és végig moralizáltunk, akkor befejezés is legyen – stílszerűen – a „Dalban mondom el” zárósora : „A valóság úgy fáj, Túlságosan elrabolt a vágy!”