Már kezdtük elfelejteni, örültünk neki, hogy kihevertük...

Ahogy Larry Hagman deres ábrázattal, rongyolt homlokkal ránéz a dallasi szép napokban készült, a nők fúrótornyaként elhirhedt régi önmagára, az egy Emmy-díjas alakítás, pedig még csak a harmadik másodpercben járunk. Ahogy kenetteljesen mocskosnak nevezi az olajból származó pénzt (vö: BP, és ahogy a szpotban az olaj bugyog), az minimum még egy Emmy, majd egy jelölés, ahogy arról beszél, hogy miért száll be az energiabizniszbe. Na és ahogy a nap felé forfulva, sátáni kacajjal kimondja, hogy Shine, baby, shine!, na az a harmadik Emmy. Hát pontosan ez az, amiért JR Ewingot minden ganésága ellenére annyire lehetett szeretni. Az egész Solar World-ös reklámsorozat kiváló, Cliff Barnes pedig egy idióta, mint mindig. 

Magunk sem számítottunk rá, hogy szegény Luca pónijának története ekkora érdeklődésnek örvend majd, és ha csak két mű erejéig is, de átszivárog a digitális népművészet területére.

Előző posztunkkal kapcsolatban az a vád ért minket, hogy nemtelenül élcelődtünk egy szegény kislány veszteségén, másfelől pedig mindenben – de különösen a pónilovas sufni tuning közterületi kampányokban – csak összeesküvéseket látunk.

A fent hivatkozott komment olyan mély sebeket ütött lelkünkön, hogy nem hagyhattuk annyiban a dolgot, bulvárújságíróktól szokatlan dolgokra vetemedtünk: felemeltük a telefont, leveleket írtunk és kérdéseket tettünk fel.

Nem találod a pénztárcádat? Összefutnál régi osztálytársaiddal, de parázol a közösségi oldalaktól, hogy ott keresd meg őket? Hirdess óriásplakáton! Most olyan olcsó, hogy még neked is megéri!

Nagyjából így lehetne összefoglalni azt a kampányt, amivel két hete árasztotta el budapesti és vidéki utcák - a kihasználatlanság miatt egyébként feltehetően üresen álló - óriásplakátjait, citylightjait és hirdetőoszlopait a titkozatos "Keresem a pónit" kampány.

Blogokon és közösségi oldalakon meg is indult rögtön a találgatás, vajon ki állhat e nagyszerű ötlet és a kb. egy ötéves óvodás paint-használati képességeinek megfelelő színvonalon kidolgozott kreatív mögött.

A viccesebb kedvűek a Twitteren  Lovasi András új lemezére és Schmitt Pál beiktatására tippeltek, volt aki a Gmailre vagy a Google-re, a Kontárblogon pedig még olyanok is megjelentek, akik szerint tényleg elveszett az a szegény póni.

Akik írtak a teaser-plakátokon megadott keresemaponit@gmail.com címre, azok ezt a választ kapták: 

Szia!!!
Köszi, hogy írtál! Van egy jó hírem: lehet, hogy nyomon vagyunk. Apu szerint szerelmes lett egy versenylóba. 
Póni nélkül minden annyira más. Reméljük, megtaláljuk! Ha történik bármi, dobunk egy mélt!
Luca

A hétvégén végre mindenre fény derült: a kampány a Magyar Közterületi Média Szövetségé, amely a saját hirdetési felületeit hirdeti ezzel.

"Vannak mobiltarifák, amelyek igazi kis szörnyek" - így szól az O2 mobilszolgáltató legújabb német reklámszpotja, és ezzel máris maguknak tettek be. A nyakláncot, nyakkendőt, ételt-italt, tehát tulajdonképpen minden, a kezük (foguk) ügyébe kerül, felemésztő kis szörnyecskék ugyanis annyira helyesek, hogy biztosan lesz néhány fogyasztó, aki inkább velük szimpatizálna, vagy legalábbis szívesen beszerezne belőlük egy példányt. (Mert Spielberg filmje óta tudható, hogy hiába lesznek gonoszak, azért a guzmik / gizmók mégiscsak ellenállhatatlanul édesek.) Az viszont elég ellentmondásos lenne, ha az O2 értékesítené őket, merthogy épp azokat a szörnyű csúnya tarifákat szimbolizálják, amik náluk nincsenek. Ennyi, öngól. 

Nem szabad packázni Steven Slaterrel, a JetBlue nevű légitársaság - most már csak volt - utaskísérőjével, mert bepöccen, és indul a motherfuckerezés. Egy bunkó utast ledorongolt, még a gépen felmondott, majd a vészcsúszdán távozott. A Facebookon már istenként kezelik, sokak szerint azonban kamu és átlátszó gerillaakció.

A férfiak nem igazán szeretnek alsóneműt venni a barátnőjüknek, miközben azt persze nem győzik hangsúlyozni, mennyire szeretnének rajtuk egy-két szexi darabot látni. Persze, érvek vannak: nem tudják a méretet, nem tudják, a lánynak, mi jönne be, és legfőképpen, kínosan érzik magukat egy női fehérnemű boltban. Erre talált ki egy nagyon jó kis víruskampányt a holland Lingerie Total. 

A Kliktease kampány végre a pasikat ugratja, nem a nőket (mint azt a nagy sikerű Teletransporter tette) és a nők járnak jól a végén (szemben a szintén nagy sikerű Auditoriummal). Arra alapoz, hogy a haverok gyakran osztanak meg maguk közt olyan szexuális tartalmű videókat, amiket nem feltétlenül kötnek a barátnőjük orrára. Ha meg kiderül, hol is járkálnak a neten, jöhet a lelkiismeretfurdalás, és mivel az magában mit sem ér, a kárpótlás. Egy szexi alsóneművel.

A kampány az amszterdami Houdini műve.

A nyolcvanas évek után most az ötvenes évekbe jutott eszébe visszarepíteni a közösségi médiát a dél-amerikai Moma reklámügynökségnek. A print hirdetések a brazil Sao Paulo-i reklámfesztivál kampányának részei, és grafikailag és szövegezésben is pontosan úgy készültek, mintha valóban valamiféle Mahír-archívum porral belepett polcairól kerültek volna elő.

Elég sokat lelkendeztünk a cannes-i reklámfesztivál Saatchi & Saatchi-s vetítésén (itt van az összes film, aki nem látta őket, érdemes pótolni), ahol a cég globális kreatívigazgatója mellett megjelent és röviden beszélt a két éve elhunyt Paul Arden is, a legendás kreatívigazgató, majd a végén füstté vált. Egészen addig azt hittük, hogy színész játssza Ardent, de nem, hologram volt. Az alábbi videóból pedig azt is megtudhatjuk, hogyan készült: 

Pablo Picasso művészete nyilvánvalóan nem maradhatott közömbös a reklámosok számára. Azt is hozzá kell azonban tenni, hogy bármennyire is vonzók azok a jelentések, vonatkozások, melyeket a kubizmus legismertebb atyjának munkásságából meg lehet ragadni és üzenetté formálni, ez mégsem könnyű feladat.

A kubizmus képalkotási technikája például gyakran annyira eltérő végeredményt hoz létre az ábrázolt témáról, ami olykor csak nyomokban azonosítható, így kevés olyan reklám készült, mely tárgyát direkt módon „picassósan" jelenítené meg. De persze akad erre is szép példa, mint a művész egyik – a Mazda által szponzorált – kiállításának plakátja. De épp az említett „valóságtorzítás" tényét használja ki egy optikai cég hirdetése, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy érdemes szemüveget venni, mielőtt még túl késő lenne.

Kattintás után jönnek a további képek.