Egyikünk szerint lenyűgöző magabiztosságú szakember, másikunk (én) úgy gondolja, hogy az amerikai nótafák archetípusa. Kibékíthetetlen az ellentét.

Egy dolog bizonyosan menő: ha valakit Barack Obama konferál be egy videóban. David Plouffe-nak, Obama kampányfőnökének a DDB ágyazott meg egy jóféle videóval, hogy aztán maga a spindoki érkezzék meg és tapsoltassa egy picit magát a tömeggel.

Szép kis haknifellépés volt, meg kell hagyni. Ha visszaidézem, hogy mit is mondott el: nos, nem jut semmi az eszembe. Ja, hogy elmondta, hogy a kampány során a legfontosabb a connection between the neighbours megteremtése volt, és hogy a személyes kommunikáció az igazi value? Ez kellett, ez hatott igazi revelációként, meg is döbbent mindenki. Plouffe-ban az volt az egyetlen figyelemre méltó, hogy az előadás elején vett egy nagy levegőt, és 45 perc múlva kifújta, egy szuszra nyomta le az egészet, még nyelni sem nyelt.

Hogy mennyire nem érdekelte az interaction (a fesztivál talán harmadik legtöbbször elhangzott szava a social és a fuck után, mely három szóból mi üzletet tudnánk csinálni ISF néven), arra jó példa, hogy az előadás végén feltett kérdéseknél nem a kérdésekre válaszolt. Az milyen, hogy arra a felkérdezésre, hogy direkt hagyták-e el Obama nevéből a Hussein-t, hogy az amerikai ortodox zsidók ellenszenvét tompítsák (ami igen bevállalós kérdés volt egyébként), kábé az volt a válasz, hogy Obama kampánya több százmillió kattintást generált az interneten?

Nagyon nem volt rendben ez az öltönyös úriember, aki lehet, hogy bámulatosan profi előadó, mégis sunyinak, és egészében véve szörnyen unalmasnak tűnt, aki 45 perces mondókájának tartalma simán ráfért volna egy rizsszemre.

Mindez azért olyan elszomorító, mert Obama választási kampánya valóban felért egy paradigmaváltással a politikai kommunikáció történetében.