Még bambán ülve a tévé előtt is feltűnt a Djuice-nak ez a műmájer spot-ja, ami olyan volt, mintha az Üvegtigris vagy a Valami Amerika csapata próbált volna meg 30 másodpercben Guy Ritchie-t játszani.

Tekintettel arra, hogy nem értek hozzá, nem kezdek bele annak taglalásába, hogy a Djuice nevű márka jól működik-e, sikeres-e azok körében, akiknek ezt szánják, bevezétese óta különféle színeváltozásait hogyan fogadták.

Engem sokkal inkább az üzenet érdekel, amit ezek a gyorsan pörgő képsorok közvetítenek, és nagyjából annyi jön le, hogy a főhős a mobiljában testet öltő technológiai fejlődésnek köszönhetően mennyivel gyorsabban tudja mozgatni azt a kapcsolati tőkét, amit a felmenőitől megörökölt urambátyám viszonyrendszerben be tud indítani annak érdekében, hogy valami nagyon ciki és biztos hiper divatos zenekar koncertjére belógjon, miután a jegyek már elfogytak.

Szóval ez az egész már önmagában is ciki kellene hogy legyen, pedig a film szép és ügyesen van megcsinálva,  erre tessék, most vesszük észre az Addictnál hogy az egész még csak nem is saját agyszülemény, hanem megint valami máshol kipróbált ötletnek a khm… adaptálása.

Az azért érdekes, hogy a Vodafone spot-ját október vége fele rakták fel az Ads of the World-re, ez a Djuice film pedig az elmúlt hetekben kezdett el futni a tévécsatornákon, tehát nem nagy időkülönbséggel készült a két film.

Ha a két történetet egymás mellé tesszük, ismét büszkék lehetünk arra, ahogyan egy reklámban megmutatkozik a valódi mélymagyar néplélek. Ott egy ötletes, szeretnivaló srácot mutatnak meg, aki kockáztat és mindent megtesz azért, hogy megszerezze álmai csajának telefonszámát, itt pedig egy pitiáner ügyeskedőt tolnak a nappalinkba. 

 UPDATE: Imént hívott fel Farkas Vilmos, a Leo Burnett kreatívigazgatója, aki nagyon kedvesen elmondta, hogy már jó ideje dolgoztak ezen a filmen, már zajlott a forgatás, amikor látták a Vodafone argentin ügynökség által készített filmjét. Ez van. nincs okom, hogy kétségbe vonjam őszinteségét.