Meg lehetne-e úszni egy ilyen beszámolót anélkül, hogy bele ne vegyek olyan szavakat, mint igazi, hamisítatlan, underground, hagyományos, klasszikus, igényes, az olyanokat, amikkel igazolni lehet, hogy ez nem az, amiről mások beszélnek, hanem ez az, amiről nem, hiszen nem is tudják. Aki zenéről ír, tudja, hogy ezek nélkül lehetetlen leírni bármit is, mégis ott van a félsz, hogy féktelen önigazolásba és bennfentes önéljenzésbe csap át, aminél kínosabb talán nincs is.

Mit lehet tehát egy olyan címmel kezdeni, amiben az ember kiköti, hogy ez nem az a house, amit David Guetta játszik? (ugyanez a dilemma vö 1997/2004: ez nem az a techno, amit a Scooter játszik, ez nem az a trance, amit a Tiestö játszik). Mivel az ember saját kulturális közegét nyilván jobbnak tartja, mint a másikat, hiszen a választás egyben ítélet is, ezért az is következne ebből, hogy a mi a house-unk jó, amit meg David Guetta játszik, az szar. Példa: 

Guetta, 1994 – Up & Away, a legendás chicagói house vokalista, Robert Owens énekel. Nem egy briliáns deephouse munka, szerény eladási eredményeket produkálhatott, ma talán a Guetta-rajongók és történészek számára lehet jelentősége. Kerri Chandler, 1994 – Inspiration, Arnold Jarvis hangjával, időtálló, ma is önkívületben énekelt mestermű. Guetta, 2011 – Balaton Sound nagyszínpad, húszezer ember. Kerri Chandler, 2011 – SuncéBeat, main stage, ezer ember.

Nem hiszek abban, hogy minden határt át lehet lépni, nagyon kevés olyan előadó van, aki egyszerre több kulturális közösség ikonja tud lenni (öt éve láttuk a Kenny Dope-on, hogy mennyire nem jelent ez nálunk semmit). Ez a house egy rövid nyolcvanas évek végi fellángoláson kívül sem Amerikában, sem Európában nem tudott mainstream lenni, bár természetesen más dimenziói vannak a népszerűségnek New Yorkban, Chicagóban, Londonban, Berlinben, akár Pozsonyban is mint Budapesten, vagy Nyíregyházán. Illetve Zadar mellett.

sunce

Hogy ez a house mennyire nem mainstream, azt éppen a másodszor megrendezett SuncéBeat mutatta meg. A Zadartól tizenöt kilométerre északra, a Petrcane-félsziget csücskében megrendezett house-fesztiválon a három nap alatt összesen ha két-háromezer ember fordulhatott meg. A programfüzet szerint idén 34 országból érkeztek vendégek a harminc DJ-re, előadóra, énekesre. A három helyszínt magába foglaló, tényleg kicsi és otthonos helyszín közvetlenül a tengerparton volt, a bulik délután kettőkor kezdődtek és hajnali négyig-ötig tartottak. A harminc fellépő feléért itthon is elég tetemes összeget adtam volna, így bár elsőre soknak tűnik a 95 fontos belépő, de így a nyaralással, tengerparttal és városnézéssel (Zadar nagyon szép, sok látnivalóval) egybekötve mastercard-élmény volt.

A SuncéBeat az a hely, ahol Bob Sinclar sem merne Love Generation-özni, mert a közönség a partról felkapott szikladarabokkal dobálná meg. Pedig ebben a hálózatban valaha Bob Sinclarnak is fontos szerep jutott, tíz évvel ezelőtt az egyik legizgalmasabb név lett volna ezen a fesztiválon, a sok-sok múlt és nosztalgia mellett ő jelenthette volna a jelent meg talán a jövőt is.

Merthogy a SuncéBeat valójában tényleg a múltról és a nosztalgiáról szól. Az afro-amerikai zenei hagyományokról, a jazz, a funk, a disco és a soul továbbéléséről, house általi meghosszabbított életéről. A SuncéBeaten alig volt olyan zene, amely az elmúlt egy-két-három évben született volna, nagyon sok volt viszont a klasszikus amerikai discozene, jazzfunk, chicagói és New York-i hallelujahouse és meleg-garage.

Az a főként húszas évei végén, de inkább a harmincas évei közepén járó korosztály, amelyik eljött ide, akár a gyerekeikkel, emlékezni jött. Hisz annyi jó zene volt. Ma is nagyon sok jó zene van, de ez a kulturális közeg az elmúlt harminc-negyven évben olyan sok jó zenét termelt ki, amelyeket sehol máshol nem lehetett hallani, csak hétvégéken a klubokban, néha hajnalban a rádiókban, hogy kialakult egy lyuk, amely szinte elnyelte mindenki más számára ezeket a felvételeket. Ez a zenei termés lett előbányászva újra, és noha a közönség nagyobbik részének nyilván nem ez volt az első ilyen élménye, egy magyar számára ritka az ilyen élmény.

Teachers:

A SuncéBeat a szórakozás mellett emlékműállítás. Tisztelgés azon főleg afro-amerikai zenészek, DJ-k, előadók és producerek előtt, akik nélkül ma nem lehetne sem tánczenéről, sem elektronikuszenéről beszélni. A Daft Punk 1996-os Teachers című felvételén felsorolt több mint harminc inspirációból idén hárman, tavaly szintén hárman játszottak a fesztiválon. A balu-kapitányosan cammogó, bulldogarcú Boo Williams, a French Kiss-szel és az I Called U-val globális house őrületet kiváltó Lil’ Louis, vagy a nálunk inkább jellemzően a reggae-projektjeiről ismert Ashley Beedle (2009-ben fellépett Horace Andyvel az A38 Hajón) itt voltak.

A legnagyobb tisztelet a robosztus méretű, lassan a hatvanas évei felé járó és megközelíthetetlen Tony Humphries-t övezte, aki a nyolcvanas években a New Jersey-beli The Shelter klubból megannyi, ma már szintén legendásnak számító zenészt indított el (legismertebb közülük a Kevin Hedge és Josh Milan slágerlistákat is mászó Blaze-je). Humphries a várakozásaimnak megfelelően slágeres, a végén discóba hajló szettet játszott, kevés meglepetéssel. A lassan szupersztárrá váló Quentin Harris sem nagyon zenélt, inkább csak a kötelező köröket hozta, míg Lil’ Louis-nak sajnos nem volt soha annyi jó saját zenéje, hogy elbírjon egy két órás szettet csak saját számaiból. Az ismertekre természetesen felrobbant a közönség. Az élőben nagyon jó arc, egyébként a Tomb Raider számítógépes játék első két részének törzsfejlesztőjeként is ismert Martin Atjazz Iveson szintén inkább saját számokat játszott, de nem a tengerpartra való volt a szettje. Ashley Beedle szinte csak klasszikdiscózott, de az nagyon jó volt. Nekem meglepetés volt a zenéi alapján befordult, élőben hiperaktív bolond Theo Parrish játéka. A SuncéBeat egyik legjobb mixét tolta le.

Lil' Louis és Theo Parrish

Személyesen három embert vártam nagyon: Kerri Chandlert, Osunlade-t és Henrik Schwarzot. Kibaszott nagy volt mindhárom. Kerri Chandler húsz év zenélés alatt jóllakott óvodássá növesztette a termetét, szívesen beszélgetett mindenkivel, a barátnője is nagyon kedves volt. A szettje igazi New York-i seggrázós house-okból állt főként. A most éppen a Predátorra hasonlító yoruba-pap Osunlade törzsi és soulos zenéit mindig is nagyon szerettem, egy szettben viszonthallani őket és együtt énekelni a közönséggel, óriási volt.

Osunlade

Nem véletlenül hagytam a végére Henrik Schwarzot. A 2009-es budapesti fellépésének flyerére a Suhaidék azt írták, hogy ő a következő Carl Craig. Alighanem igazuk is volt. Henrik Schwarz ma azt jelenti a német elektronikának, amit a Jazzanova jelentett a német jazz-szcénának. A nagyon lapos Incognito-koncertről tömegesen jöttek át a fekák ezt a németet megnézni, aki szintén csak saját számokat és remixeket játszott, azzal a különbséggel, hogy nyolc évnyi munkásság alatt ő szinte csak hibátlan számokat és remixeket készített eddig. Megkockáztatom, hogy Henrik Schwarz a ma élő egyik legnagyobb zenész, aki ebben a közegben már inkább a jelent és a jövőt jelentette. A Think Twice-ra készített remixe pedig tényleg a valaha volt legnagyobb zene.

Többfajta zenetörténet létezik, és úgy látszik, hogy ez a zene a globális zenetörténet-írásból kimarad (a magyar elektronikus zenei (szak)irodalomból is szinte teljesen hiányzik). Talán Simon Reynoldsnál olvastam egyszer, hogy ez a house a fehéreknek túl fekete, a feketéknek pedig túl fehér, a köztes állapot miatt pedig egyik közösség sem tudja igazán magáénak érezni, nincsen identitásteremtő ereje, nem úgy, mint a hip-hopnak, a technónak, az indie-rocknak vagy a trance-nek. Pedig elég lenne szétnézni a Youtube-videók alatt. Soha egy dislike, soha egy negatív megjegyzés. Ha lehet valamit köszönni a médiának, az az, hogy erre a kulturális közösségre soha nem telepedett rá igazán, még az elektronikus zene Pitchfork-ja, a Resident Advisor számára is szinte érintetlen terület.

Itthon nagyon ritkán lehet hasonló zenéket hallani. Suhaid, a Girls & Maths és Crimson a mérleg egyik serpenyője, a másik pedig a Deephouse.hu DJ-i, Ruszi, Tom a Hawk, p60, Forteba, valamint Ronnie Breaker és Halmi The Hennings Project Kristóf. Kösz nektek.

Néhány info:

A fesztiválra barátokkal mentünk kocsival, az út éjjel hat-hét óra. Dimitrisz from Budapest ingatlanozik, barátnője, Tekla jazz és klasszikus zenei koncertek szervezésével foglalkozik, plusz a barátnőm meg én. A szállásunk egy tízperces sétára lévő kempingben volt, a folyton mormogó háziúr pedig a meghízott Tom Selleck-re hasonlított.

A fesztivál árai közül csak a sör volt nagyon drága, egy korsó Tuborgot 25 kunáért adtak (1 kuna 37 forint, 900 forint), viszont a rövidek a hazai szinten mozogtak, egy feles ára 700-900 forint között volt. Az ételek közül egy óriáshamburger 30 kunába került, és állítólag nagyon finom volt. A fesztiválon kívüli árak siófokiak voltak, egy dobozos sör ára 6 és 8 kuna között volt, egy liter tejé szintén ugyanennyi, egy kiló kenyér pedig 5-6 kuna volt. Cigit vittünk magunkkal. A sátras szállás három éjszakára fejenként 200 kuna volt, ami durván 8000 forint. A fesztiválbelépő 95 font volt. Összesen egy ilyen út belépővel, útiköltséggel és szállással együtt alsóhangon 60-70 ezer forint, ha valaki művelődni, múzeumozni akar Zadarban, étteremben enni és jetskizni, akkor 80-90 ezer per fő is lehet.

A szervezők elmondása szerint a fesztivál idén is veszteséges volt, de a Southport Weekender, Nagy-Britannia legnagyobb múltú house-fesztiválsorozatának nyereségeiből finanszírozni tudják. A fellépők díjairól annyit sikerült megtudnunk, hogy a már most élő legenda német Henrik Schwarz 15 ezer dollár gázsit kért a két órás szettjéért. A Grammy-díjas Louie Vega 25 ezer dollárért játszik. Ahogy a fellépők, úgy a vendégek nagyobb része is feka volt, de sokan jöttek a szomszédos országokból is, rajtunk kívül Magyarországról még a Deephouse.hu tagjai, valamint egy másik társaság is érkezett.

A SuncéBeat zárófelvétele

A SuncéBeat2 slágerei

Sylvester – I Need You / 1979
Harold Melvin & The Blue Notes – The Love I Lost / 1976
Teddy Pendergrass – The More I Get, The More I Want / 1977
The Detroit Experiment – Think Twice (Henrik Schwarz Remix) / 2009
Osunlade – Envision / 2011
Aly Us – Follow Me / 1992
Third World – Now That We Found Love (The Disco Re-Mix) / 1978
Ron Trent – Altered States 2011 (Southside Terrace Mix) / 2011
Abstract Truth feat. Monique Bingham – We Had a Thing (Matty’s Body & Soul Mix) / 1998
Lil’ Louis & The World – I Called U EP / 1997
Black Rose – Anthem / 2011
Larry Mr. Fingers Heard – Can you Feel It / 1987
Hardrive – Deep Inside / 1993
Bassmenthal feat. Charles McDougald – It’s the Music / 1996
Joey Negro & The Sunburst Band – Our Lives Are Shaped (Grant Nelson Mix) / 2009
Sékouba Bambino – Décourage (Charles Webster Mix)
Manuel Göttsching – E2-E4
Code 718 – Equinox (Henrik Schwarz Remix)
Afefe Iku – Bodydrummin’
Henrik Schwarz & Amampondo – I Exist Because of You / 2008
Emannuel Jal – Kuar (Henrik Schwarz Mix) / 2010
Kuniyuki – Once Again (Henrik Schwarz Mix) / 2010
Afefe Iku – Mirror Dance / 2009
Jazzanova – That Night (Wahoo’s Mix) / 2004
Moodyman – Freaki Mother Fucker / 2010
Elements of Life – You Brought The Sunshine Into My Life / 2007