Még a héten próbáljuk összeszedegetni a cannes-i élményeinket, úgyhogy nem lehet nem megemlékezni a talán legfurcsább valamiről, ami valaha ezen a fesztiválon történt: Yoko Ono szerepléséről. A 77 éves (ide egyébként jár egy felkiáltójel: !) művésznőt a Grey hívta meg, hogy a zenéről, azon belül is a reklámokban felhasznált zenékről beszélgessenek, melyek egyfelől komoly szeletét adják a zeneiparnak, másfelől a kreatív kommunikációnak és a brandingnek is fontos elemei. Ez már a negyedik ilyen beszélgetés volt, a korábbiakon Donovannel, John Legenddel, Tony Bennett-tel és Little Steven Van Zandttal beszélgetett Tim Mellors, a Grey globális kreatívigazgatója. Yoko Ono idénre azt is ígérte, hogy bevonja majd a közönséget egy performanszba. A bevezetőt Josh Rabinowitz, a Grey zenei igazgatója tartotta, aki arról beszélt, hogy az elmúlt tíz évben hatalmas veszteségei voltak a lemeziparnak, próbálkozhatnak, de tavaly 95 százaléka a letöltéseknek ingyenes/kalózletöltés volt. Szóval valami új megközelítésre lesz szükség, és ki más segíthetne ebben, mint a mindig bátran új utakat kereső Yoko Ono?
A művésznő a védjegyévé vált napszemüvegben és kalapban érkezik, és innentől kezdetét veszi valami nagyon különös dolog – először Tim Mellors fejére köt egy szalagot, aztán elkezd felolvasni valami zárójelentést, majd belemászik egy nagy lepedősátorba, és Mellorst is ráveszi, hogy kövesse. Odabent vetkőzni kezdenek, lekerül a zakó, a kalap, majd egyéb ruhadarabok, cipők – Tim egyébként csíkos zokniban van, ami vicces. Mellors az elején csak nevet, hogy ezért még sorban is álltak az emberek, aztán biztos leesik neki, hogy kész, innentől csak lefelé van. Próbál pár dolgot kérdezni, a Yoko Ono által megvalósított rejkjaviki fénytoronyról, illetve hogy az internet összeköti az embereket, és ők Lennonnal valami ilyesmit csináltak a kezdetektől, de Yoko oda sem figyelve jógázni kezd a színpadon. Aztán hirtelen megkérdezi: „Mennyi időnk van? Mert táncolnék itt mindenkivel!” Aztán arról kezd beszélni, hogy kiskorában nem engedték neki, hogy a szolgák szobája közelébe menjen, mert ott olyan dolgokat hallhat, ami nem való egy kislánynak, de ő persze mégis odament, aztán arról, hogy a nők erősen tudnak kiabálni, de nem csinálják, mert nem akarják a férfiakat megijeszteni. De ő most megmutatja, és elkezd üvöltözni a mikrofonba, mondván, a nők ki tudják hozni magukból a hihetetlen szupererőt, amivel meg tudják változtatni a világot. Tim Mellors próbál a helyzetből kijönni: „Jaj, ez nagyon ijesztő, ööö, persze azért, mert ön nő…”
Aztán hat perccel a vége előtt Mellors tesz egy utolsó kísérletet: „Beszéljük egy kicsit a reklámról, hiszen azért vagyunk itt.” Van-e valódi kreativitás a reklámiparban? Yoko szerint természetesen van. Bátornak kell-e lenni a művészeknek? Ő nem így gondol erre, teszed amit tenned kell. Majd felszólítja a közönséget, hogy vegyék elő az odakészített kis zseblámpákat, és villogjanak vele. Adja is a ritmust: I – love – you. I – love – you. I – love – you. Közben beúszik egy zene, a Give Peace A Chance hülye elektronikus feldolgozása, Yoko táncikál, Mellors is, aki aztán felhívja a közönséget a színpadra, és a tömeg elfoglalja az egészet. Aztán vége. Nem tudom, mi fogja megmenteni a zeneipart, de az ezzel foglalkozni képes agysejtjeim úgyis kisültek ebben az egy órában, szóval mindegy is.